We Count Too

(Kerettörténet is van, de lusta vagyok megírni, ergo a képzeletetekre bízom. :-P)

- Oh, kolléga! Mielőtt hazamenne, szeretnék közölni valamit önnel. Szakmailag sokkal hatékonyabb lett volna, ha a trikordere és egyéb csillivilli kütyüjei helyett néha a saját eszét használta volna, elvégre azért maga a génmódosított Kukorica Jancsi. Ehelyett az én legendás géniuszomra volt szüksége a probléma megoldásához. Nem, nem kell megköszönnie, csak írja alá ezt a pár receptet. Így ni. Egyébként kösz a kordrazint, Vicodinnal együtt egész kellemes hatása van. Ja, és még valami! Tessék, a mobilja. Üdvözlöm a barátját. Tanulságos beszélgetéseket folytattunk önről és még sok minden másról - sokat tanulhatna tőle. Természetesen mindezt az ön számlájára. Mennyibe is kerül Terok Norra egy távolsági hívás?

(Nagyon fura álmom volt, ráadásul porszívózás közben, amit egy pánikroham váltott ki. Egészpontosan az történt, hogy volt egy pillanat, amikor elkezdett verni a víz, és biztosra vettem, hogy anyám mindjárt hazaér, és a morzsás padlótól - ami különben azért morzsás, mert anyám ataxiás, és zsemlét eszik a szobámban TVzés közben - ideges lesz, úgyhogy egyszerűen muszáj volt felporszívóznom. De nem sok mindenre emlékszem magából a cselekvéssorból, bár a végeredmény tökéletes. Az álom viszont elég intenzíven megmaradt. Egy csajt elmegyógyintézetbe zárnak az ír polgárháború után, mint traumatizált túlélőt. Lehet vagy 12 éves. Látomásai vannak valami római kori üldözésről, hogy volt egy barátnője, akivel az egyiptomi sivatagban mentek valahová. Az elmúlt kétezer év történelméről semmi emléke nincs, illetve ami igen, azt a "barátnője" magyarázza neki, ha szüksége van az infóra a túléléshez. De a kezelés hatására rájön, hogy a barátnője valójában ő maga. De lehet, hogy ezt csak a pszichomókusok magyarázzák be neki, és tulajdonképpen neki van igaza, de ez már nem derül ki, mert addigra eltűnt a kép, mire kiderült volna. És valami fura módon azt is éreztem, hogy a részleteket leszámítva ez az én történetem, mert gyerekkoromban azt hittem, hogy egyfajta isten vigyáz rám - persze nem hasonlított egy "elfogadott" istenre se -, de aztán később rájöttem, hogy egyedül vagyok, de még később meg arra, hogy ez tulajdonképpen nem baj, mert én is egyfajta isten vagyok, azaz képes vagyok túlélni mágikus bébiszitter nélkül is. Mindkettő én vagyok, a kislány meg a felnőtt egyszerre. Különben ilyen történelmi álmaim három éves korom óta vannak, akkor a dachaui koncentrációs táborban kezdődött, és abban a korban mozgott általánosig, aztán egy időre elmaradt, majd elkezdett összevissza ugrálni az időben, sőt, volt, hogy nem is ismertem rá a helyre meg az időre a tanulmányaimból. Mikor "visszajövök", mindig írnom kell. Általában azt, ami az álomban volt, vagy annak egy lenyomatát, de van, amikor teljesen mást. Azt hiszem, a legtöbb fiction jellegű cuccom így keletkezett.)

Csillagos ég. Sivatag. Két ló. Két lovas.
Ailen. Karit. Száműzöttek, de nem tudják. Festett arcok.
Egy nő. Lázas álomban fekszik a hordágyon. Kasztrált férfiakról álmodik.
Alagsor. Hideg. Halottak, ő is, de mégsem.
Kétezer év. Mennek a sivatagban.
- El kell rejtőznünk! - De miért?
- Ezt vedd fel! Tedd a nyakadba.
Fém. Hideg. Deszkára szögezett ember. Meghalt. Az idegenek éltetik. De miért?
- Csak tedd a nyakadba! Háború van.
Mindkét oldal ugyanazt hordja, de ha egyikhez sem tartozol, kétszeresen veszélyben vagy.
Hideg. Összebújnak, hogy ne fázzanak. Zöld szemek a sötétben.
Nem tudnak olvasni. Az írás előtt születtek. Ailen találgatja a vonalak jelentését.
Bombák robbannak. De amíg az idegenek elhiszik, hogy imádják az értéktelen fadarabot, biztonság. Élet.
Karit sohasem beteg. Ebből gyanút kellett volna fognom?
A szavak jelentése nem kívülről érkezik.
Álmok. Hallgatózás, emberek beszélnek az álomban.
Emberek a sivatagban, emberek a szigeten. Szigeten vannak, smaragd, messze.
Valaki zombikról énekel.
Fájdalom. Pedig nem bántott senki. Hol vagy, Karit?
És akkor... fény. Megérti a szöveget.
AILEN = ALIEN = ALLEIN = EILEEN
KARIT = CARITAS = CARETAKER = CARRY = KERRY
2 = 1
Fonal. Kettő. Négy. Huszonhárom. Negyvenhat.
Két fonal. Négy betű. Az istennő párba áll önmagával.
De hol az ellentéte?
Nincs. Semmi sincs. Eileen Kerry, 326-os beteg. Egyedül.

(Hozzáillő szám:)

MP3 itt.

Eddig főleg egy dologban kritizáltam Dawkinst, és az a határtalan, fanatikus életimádata (meg egy ezzel majdnem összefüggő kis elszólás). Ami már csak azért is meglepő, mert az alábbi idézetben (ami NEM tisztességtelenül kiragadott részlet) megmutatkozik, hogy valójában ő is tudja, milyen irracionális nézeteket vall.

"A természet világának évenkénti teljes fájdalommennyisége minden képzeletet felülmúl. Az alatt az egy perc alatt, míg ezt az egy mondatot leírom, állatok ezreit falják fel elevenen, megint másokat lassan, elevenen pusztítanak el a belsejükben élősködő paraziták, miközben rengeteg másik állat szenved az éhezés, a szomjúság és a betegségek miatt. Ennek így kell lennie. Ha valaha beköszöntene a tökéletes bőség, pontosan ez a tény vezetne oda, hogy egy populáció addig növekedne, míg ismét vissza nem tér az éhezés és szenvedés természetes állapota." (idézve A Legnagyobb Mutatvány-ban egy korábbi könyvből)

Amint azt mindennapi életünkben is tapasztaljuk, a szenvedés (fizikai értelemben) a létélmény meghatározó eleme. Ez nem gondolkodásmód, hozzáállás, hit, körülmények vagy lelki alkat kérdése, hanem objektív tény. Épp ezért kapitális nonszensz az az egyébként általánosan elterjedt viselkedés, melyben minden erőfeszítés a lét meghosszabbítására irányul. Mégis minden ember (és a többi állat is) ezt a normát követi. Miért? Mert akámilyen nonszensz, ez vezet a fennmaradásukhoz. Önmagát fenntartó folyamatról van szó, az élőlények saját fájdalmuk növekedését szolgálják, és annak a reproduckió által minél több másik lényre kiterjesztését is. Az az intuitív "ideológia", amely szerint az élet valami pozitív dolog, egy természetes kiválasztás által előnyben részesített elmezavar, mely független a valós tényállástól (sőt, leginkább ellentétes vele). Ezt már a legprimitívebb megfigyelő- és elemzőkészséggel rendelkező emberkezdemény képes volt belátni, azonban a sérült agyak új generációi újabb és újabb, a lehető legkisebb komplexitás elvét (aka Ockham borotvája) megsértő racionalizálásokat fabrikáltak, pl. a halál utáni élet különböző változatai, vagy akár a tudatmódosító (mód)szerek - elhitették saját magukkal, hogy racionális társuknak nincs igaza, és ezzel tulajdonképpen nyertek, mert aki a csupasz igazságot mégis teljesen megértette és elfogadta, azon nyomban ki is hullott a génkészletből...

Paradoxon, méghozzá a húsbavágóbbik (szó szerint) fajtából: az élet szinte kizárólag szenvedésből áll, mégis késztetést érzünk rá, hogy ragaszkodjunk hozzá, és ha nem így lenne, eleve nem lennénk itt. A természetes kiválasztás kifejezetten a racionálisan cselekvő egyedek ellen dolgozik (persze erről fogalma sincs, hiszen nem tudatos folyamat - hihetetlen, hogy ezt még mindig le kell írni majdnem minden olyan szövegben, ami megemlíti), bár a racionálisan gondolkodókkal nem tud mit kezdeni. Minden "életfilozófia", vallás, szekta, drogfüggőség, még a művészetek és politikai programok is, mindnek egy a lényege: elhitetni magunkkal, hogy az élet elviselhető, vagy majd egyszer magától azzá válik, mert ténylegesen elviselhetővé tenni nem áll módunkban. Azaz nem állt, eddig. A technikai fejlődésnek még ebben a században el kell jutnia arra a pontra, ahol a létezés és a szenvedés már nem szinonimák, és a racionalitás meg az élvezet nem zárják ki egymást. A társadalmi fékezőerők azonban szintén nagyobbak, mint valaha. Jelen pillanatban még kérdéses, hogy képesek leszünk-e a hallucinációinkat feladni egy valódi megoldás kedvéért, vagy a kognitív disszonancia a másik irányba billen át, és visszakényszerítjük magunkat oda, ahonnan elindultunk.
Persze az is lehetséges, hogy az élet elviselhetővé tétele ténylegesen és alapvetően lehetetlen, és a legfejlettebb technika igénybevételével is csak egyre tökéletesebb illúziókat leszünk képesek kialakítani. Azonban ezt nem jelenteném ki ennyire kategorikusan addig, míg ki nem próbáltuk - elvégre ahhoz is technika kell, hogy az ilyen esetben előálló egyetlen etikus lehetőséget (a földi élet teljes elpusztítását) meg tudjuk valósítani...

Ma tök produktív napom volt. Dolgoztam (igen, igazi pénzért), (egy kicsit) matekoztam, és végre sikerült végigvinnem a Jazz Jackrabbit 2-t kódok használata nélkül. Valamint felfedeztem magamnak egy új zenei stílust. Az industrial és a trance szerelemgyerekének lehetne kb. jellemezni, ami már csak azért is vicces, mert állítólag a rivetheadek (gázálarc, német nyelvtudás, katonai egyenruha, posztapokalipszis) meg a raverek (speed/LSD, világítórúd, "tuc-tuc", buddhizmus) engesztelhetetlenül utálják egymást, különben sose értettem, miért. Az a neve, hogy dark psytrance, és például így néz ki:

Meg így.

Meg így is.

És ha mindehhez még azt is hozzávesszük, hogy vmeik éjjel a NatGeón (ott is csak éjjel van rendes műsör újabban) láttam egy kis összeállítást a síita muzulmánok "matam" nevű szertartásáról (valami Husszein nevű főemberük meggyilkolására emlékeznek vele, és kb. abból áll, ha jól értettem, hogy a közösség férfitagjai kimennek félmeztelenül az utcára, és jól megvagdossák a mellüket, sőt, még versenyeznek is azon, ki bírja tovább a vérveszteséget, mindezt táncszerű, ritmikus mozdulatok kíséretében)... miért is ne? Erre a zenére táncolni pengével a kézben, az azért már sokcsatornás intenzív érzéki stimuláció, és még drog sem kell hozzá. Pontosabban ami kell, azt az agy maga előállítja. (Lásd a "biodrog" fogalmát a vonatkozó blogon.) Akár új sámánisztikus/spirituális tradíciót is indíthatnék - elvégre minden vallás és vallásoid objektum él a plágium eszközével legalább bizonyos mértékig -, ha bármilyen természetfeletti dolgot el bírnék fogadni kőkemény evidencia nélkül (és ha belegondolunk, amire van kőkemény evidencia, az már nem is annyira természetfeletti... hmmmmm).

Ja, ha már metafizika. A HiperGalaktika 3-ra már Lem Corcoran Professzora miatt minden elfogultságtól mentesen (már csak azért is, mert azok közé tartozom, akik szerint az új szériának még mindig van mit fejlődnie a Kuczka-féle hőskorszakhoz képest, és ezalatt nemcsak azt értem, hogy a tököm tele van a fél- sőt, egészoldalas vírusirtóreklámokkal - ugyanakkor a fiction vs. reality koncepció most, hogy az első idegenkedést lenyeltem, kifejezetten kezd tetszeni) érdemes volt kiadni az 1490 forintot. Baromira klisé téma, de abszolút profi kidolgozás (de hát mi a bánatot várnánk Lemtől, nem?). Amúgy a többi novella is állat a HG3-ban, főleg az, amelyikben lemodellezik az emberi agy teljes működését. Ha még van belőle, vegyétek meg ti is, ha meg vki lemaradt róla és kéne, viheti az enyémet.
(Speaking of which, még mindig nem tudom, ki nyúlta le két éve az emeleti közös helyiségből a teljes régiszériás Galaktika-gyűjteményemet még mielőtt akár a felét elolvastam volna, valszeg már nem is fogom, de hogy a repülő spagettiszörny Őtésztasága rohassza le a kezét a nevemben. Még egy dolog, amit árgus szemekkel kereshetek a bolhapiacon.)

Fura dolgot figyeltem meg az este. Van egy gitd (sötétben világítós) szilikonkarkötőm még a franc tudja honnan, és most az ágyam melletti asztalon van valamiért. Lefekvéskor azt vettem észre, hogy ha egyenesen ránézek, akkor halványabban látom, mintha a periférián lenne. Egy darabig aztán becsukott szemmel gondolkodtam magamban összevissza, majd ellenőriztem mégegyszer: az érzékelt fényerőkülönbség drasztikusan csökkent ugyan, de még mindig megvolt egy picit. Valószínű magyarázat (szvsz, de javítsatok ki, ha marhaság): 1. mivel a sárgafoltban a színlátásért (meg a részletekért) felelős csapok vannak leginkább, a sötétben (valójában városi félhomály) meg kizárólag a pálcikáknak van elég fény ahhoz, hogy működjenek, ezért maradt meg az intenzitáskülönbség illúziója; 2. azért volt az elején feltűnőbb a jelenség, mert a villany lekapcsolása után közvetlen a látóbíbortermelés még nem tudta teljesen behozni magát (magyarul még nem adaptálódtam a csökkent fényviszonyokhoz). Igen ám, de hogy a búbánatban van az, hogy még mielőtt a sötéthez hozzászoktam volna, a periférián már eleve ugyanolyan fényesnek láttam a cuccot, mint később? A monitorra fókuszálás utóhatása, vagy mi? (Ti figyeltetek már meg ilyesmit?)

A másik megfigyelés olyan területről van, amihez aztán tényleg abszolút nem értek, de érdekelne. Van egy ilyen, plazmagömbnek nevezett izém. Ha simán hozáérek, semmit nem érezni (max tele tenyérrel egy kis meleget), ezt gondolom ti is tapasztaltátok már. Viszont ha megnyalom, vagy a tetejére ráfektetek egy fémtárgyat (pl. kulcsot) és azt fogom meg, akkor ráz. (Utóbbi módszerrel kb. fél gombostűfejnyi égésnyomokat is produkáltunk a kezünkre.) Ez arra enged következtetni, hogy ha vmi vezető van az üveg meg a kezem között, akkor valami történik. De pontosan mi, és miért csak akkor (elvégre én is vezető vagyok, nem?!)? GBW? Valaki?

KKG kikerült a Kisalföld címlapra, igaz, hogy egy tök rossz hír illusztrációjaként, de akkor is. Nostalgy pangs. Kísérletezni akarok. *grumpyface*

The price of your life in credits is here, look:
The true value that you can never hide,
The true value that only one thing can take -
The ghost of brain damage lurks in blackest night* -
The price of your life in a little black book
Should be paid rightly, no matter what it took.

Csak nekem rohadt furcsa, hogy egy nyamvadt "multipülcsojsz" teszten én, a Leghülyébb, csont nélkül (de tényleg, aki ismer, tudja, mennyit szoktam olyan dolgokkal foglalkozni, amik tök hidegen hagynak) megcsinálom a kettest, Goat meg, aki amúgy tök intelligens, és még tanult is, nem kicsit, franctudjahanyadszor csinálja már? Csak most tudatosult bennem a dolog, mert láttam a fórumról küldött (amúgy tökfölösleges) emailekben, hogy ugyanarra a kódra vagyunk felírva. Döbbenet, bazmeg. Igaz, én meg tavaly szoptam a keményfaszt egy másikkal, meg még fogom is, de azt legalább nagyjából tudom, miért.

Meh. Remélem ez a skillem (bármi is ez) valahogy megmarad mire az igazi életem kezdődik. Ja, különben többet nem fogok senki paranoid jótanácsára hallgatni. Ugyanis Mathgirl vérig sértődött, mikor anyám hülye ötlete alapján megvádoltam azzal, hogy hátráltatja a haladásomat, mert kell neki a pénz. Mondjuk szerencsére nem rúgott ki, inkább felajánlotta, hogy pénz helyett tanítsam meg angolul. Mondanom se kell, soha a büdös életben nem tanítottam még, pláne nem egy ilyen totál mazsolát (az oroszkorszakból jön, gondolhatjátok), aki ráadásul túl van az ötvenen (meg az innenen:-D), úgyhogy valszeg el fogom szúrni, de azért megpróbálni meg lehet. Különben azt is mondta, hogy évekig fogunk még ezen dolgozni. Hát kurvára örülök neki... mondjuk azt naná, hogy nem gondoltam, hogy azonnal zseni lesz belőlem, de azért egy 2011es érettségi már belefért volna. Na mindegy, remélem nem kezdek el idő előtt leépülni (mert az elől rohannék ennyire)... le kéne teszteltetnem magam, lehetőleg mindenre, de kivel, és főleg hogyan, úgy, hogy ne kerüljön pénzbe és anyám ne tudja meg? Igaz van vmi baromi régi MRI felvételem, de azzal a szóbajöhető cuccok töredékét lehet kiszűrni. (Van okom gyanakodni, ezzel a családi háttérrel. SM-től elkezdve Huntingtonig minden szar volt nálunk, és ez még csak az utolsó 3 generáció.)

Kezdődhetne már a szorgalmi időszak, vagy jöhetne meló (megint beadtuk a CV-t vagy nyolc helyre), pépesre unom magam. Tudom, hogy órán kb. ugyanúgy fogok unatkozni, de legalább az illúziója meglesz, hogy valami történik. Vagy valami.

*: Intertext, de ki tudja, mire? ;-)

Ha megjelenik a napokban egy troll, ne lepődjetek meg. A vonaton megszólított egy pasas, azzal kezdte, "Jézus szeret téged". Kedves hangulatban voltam, szóval nem beleztem ki azonnal (lol). Dumáltunk egy keveset, megadtam neki a két blog linkjét (miután ő meg egy ID-s linket, ami az Antikreán már rég ki van listázva, hehe), kíváncsi vagyok, mennyire gondolta komolyan ezt az egészet. Különben vicces, az ilyen kattantak mindig megtalálnak, még ha nincs is épp rámírva, hogy vigyázz, hardcore evolutionist, a vadállatok etetése tilos, satöbbi. Szeretik a kihívást, vagy mi a pöcs? Arra is gondoltam, biztos baleknak/áldozatnak nézek ki, de hát mitől? A legtöbb nutcase a környezetemben inkább félni szokott (google Brainsider), nem befolyásolható kis szarosnak nézni. Na mindegy, meglátjuk. Make yourself feel at home, Mr. Proselytizer.

Utána egyébként (ahogy szokott) jobb érvek jutottak eszembe, mint amiket ténylegesen alkalmaztam, pl. 1) ha mindenki 2, azaz kettő darab embertől származik, honnan a búsból van az emberi faj genetikai diverzitása? (egyébként ez akármilyen más állatra alkalmazható, de ha már lúd, legyen kövér, annál is inkább, mert az emberre 2x is érvényes, először a keletkezésnél, aztán meg az árvíznél); 2) ha ennek az istennek akkora ereje van, hogy végtagokat tud visszanöveszteni (nem hülyéskedek, a pofa ezt mondta, sőt, állítólag dokumentációja is van róla - érdekes, hogy ennek az oldalnak a készítői nem hallottak róla, meg úgy az egész világ), akkor pofonegyszerű lenne igazolni a létezését és az erejét a konfrontációt kezdeményező térítő által: imádkozz, hogy most azonnal dögöljön meg az ellenfeled - ha igazad van, találkozik az isteneddel, és meg van győzve, ha meg nincs igazad, nem történik semmi. Mivel a hitedben az is benne van, hogy a halál csak kamu, utazás egy másik dimenzióba, nem pedig a lét megszűnése, semmit nem kockáztatsz. Persze aki a lelke mélyén tudja, hogy baromság, amit rá próbál sózni mindenkire, az még ezt se meri...

Peetmaster, MB, azért legyetek készenlétben ;-)

Na bazmeg, megértem 2010et. Nem rajtam múlt, és nem is túl szívesen, de ha már így van, keseregjen akinek hat anyja van. Sosem voltam ilyen közel ahhoz, hogy visszakapjam az igazi életemet. Persze félelmetes is, meg már rohadtul szeretnék az első Y-vágásnál tartani, de azért király. Közben fel is nőttem vagy mi, mert fura változásokat vettem észre.

Pölö azt se gondoltam volna, hogy rosszallással fogok valaha tekinteni valakire, aki életfelfogását és jellemét tekintve leginkább kedvenc skinhead cégvezetőnkre hasonlít. Ugyanis rájöttem, mármint átérzésileg, hogy ez a bizonyos karakter bármilyen izgalmas és vonzó legyen is, mégiscsak egy villain. Nem az az antagonista típus, akinek egyetlen bűne a tekintély megkérdőjelezése, pl. Lucifer (mármint a Madách-féle), mert az olyanokra valóban szükség van. Ők jelentik a haladást. De a villain egy más tészta.

Azért ez vicces. Még emlékszem arra, hogy azt írtam, dugni akarok egy villainnel, sőt, egy olyan borrrrrrrrrzalmas fanficben írtam meg a dolgot, amilyet a hormongőzös kiscsajok szoktak írni. Persze ennek köze lehetett ahhoz, hogy épp hormongőzös kiscsaj voltam. Ráadásul a kiszemelt pont az előbbi bekezdésben említett CEO apukája volt. Égő, mi? :-) De hát a blogger azért blogger, hogy az égő dolgokat is vállalja. Az oversharing része az életfilozófiámnak.

Ha már a villaineknél tartunk, mostanában arról ábrándoztam, hogy mi lenne, ha egy kísérlet során "baleset" történne, és hirtelen mindenféle képességgel rendelkeznék.  Ugyan tök valószínűtlen meg minden, ezért nem számítok rá, de azért jó lenne. Gondoljatok csak bele: a csendes kutató éjszakai életet él, mint - mondjuk - Nemezis, a bosszúálló angyal, vagy Captain Occam, a borotvás igazságosztó, vagy valami ilyesmi. Talán még JLA tag is lehetnék, ha ugyan nem oszlott fel az is az előző két kormányzati ciklus hülyeségei miatt. Persze azért a JLA kicsit olyan, mint Stockholm: nem juthat be akárki. De valami mindig azt súgta nekem, hogy valami nagyban lesz részem. (Nem mintha tudnám, miért.) Nem kell feltétlen az elismerés, akár olyasmi szerepet is betölthetek, mint Rosalind. (Mellesleg nélküle Watsonék túrót se értek volna el.)

Akárhogy is lesz, vissza akarom téríteni az elvesztegetett húsz évet magamnak és a világnak. (És baaaaaaromira szeretnék már az első Y-vágásnál tartani XD)

(Különben jellemző, hogy újabban a tudományt cakk-um-pakk villainnek akarják beállítani. Druckernek igaza van, a klóntechnológia betiltása épületes faszság. Már Watson és Dawkins is megmondta. A franc az összes antiintellektuális ludditába. Ja, ez a The 6th Day című filmre volt kommentár.)

Mielőtt még valaki megkérdezné, azért nem "lázadok", mert nem anyám csinálja ezeket a balhékat, hanem a Másik. Lakik benne ugyanis egy lény, aki időnként olyan félnapokra előjön. Az igazi anyám tök rendes, még ha nem is ért meg mindig, azért nem egy rosszindulatú figura, sőt, néha még talán szeretetre is képes. De ez az izé, ennek az a kizárólagos célja, hogy féljenek tőle (és nem önvédelemből félemlít meg embereket, mint pl. én). Tökéletesen más a viselkedése, a hanghordozása, az arckifejezése, a világról alkotott felfogása, mint anyámnak. Halvány fogalmam sincs, mi hozza elő, mit keres anyámban, vagy hogyan szedjem ki. Különben úgy tűnik, mára megint elcsendesedett. Mondjuk most, hogy amúgy egyedül élek, nem vagyok úgy hozzászokva, mint régen. De úgy néz ki, még nem vette át teljesen a hatalmat. Amint mondtam, az az életcélja, hogy rettegjenek tőle. Ezt általában el is éri. És ravasz: tudja, hogy az életemet nem féltem, ezért nem öl meg, sőt, nem is fenyegetőzik ezzel, viszont Acer életére állandó veszélyt jelent, mert Acer nélkül (nyilvánvalóan) félszemű-félkarú szerencsétlen lennék. Egyébként úgy vettem észre, hogy ez az árnyéklény eleve utálja a technológiát. Lehet, hogy ezt már anyámtól vette át, mert elég régóta benne van, de konkrétan allergiás a számítógépekre meg az elektronikus játékokra. Viszont Acer azért is böki a szemét, mert hozzám tartozik, és jobban féltem, mint magamat.

Amúgy tök jó, hogy végre leesett a hó és emberi mértékkel nézve hideg van. (Most, hogy a lény alszik, anyám engedett pulóverben lemenni, sál nélkül, sokkal kényelmesebben éreztem magam.) Majdnem mintha otthon lennék. Mondjuk otthon ilyenkor sose kel fel a nap rendesen, és nincsenek emberek, csak Aspergia helyi lakosai, meg mindenféle állatok, főleg farkasok meg fehér macskafélék. És az Aurora, hát persze. Ilyenkor napforduló idején szinte állandóan látszik. Mi meg ülünk a tűz körül a gyerekekkel és szárított húst rágcsálunk, meg a mesemondót hallgatjuk. Most már elég idős lennék ahhoz, hogy saját állat-barátom legyen. Azt hiszem, egy hóleopárdhoz tudnék legjobban kötődni, az álmaim alapján legalábbis. Olyasmi a kapcsolat aspergiai és állat-barát között, mint Acerrel.

Na, most mennem kell. Asszem ennyit akartam mondani.

Dzseki + sál = kurva kényelmetlen. És még kérdés, hogy miért vagyok kényszertartásban és miért nem merek rendesen levegőt venni. :-/ Miután egyhavi kajapénzem (30.000) leadtam, porszívóztam, nokedlit főztem, és nem tettem tönkre semmit, jogom lenne abban kimenni az utcára, amiben akarok, arról nem is beszélve, hogy akkor, amikor akarom, de hát mindegy.

De ezek csak az apróságok. Folyamatosan balhézunk. És ez még csak a harmadik nap. Kibaszott nagy tartás szorult belém, ha kibírom itt karácsonyig.

Megint kaptok egy embeddelt izét. Tudom, már megint Dawkins vs. akárki, de ami igazán figyelemreméltó, az a boldogság és igazság viszonyáról szóló pár mondat. Kb. mintha egy Morpheus-Cypher verbális pengeváltást néznénk (és azt meg a régi olvasók már gondolom tudják, ki az antikedvenc karakterem a Mátrix-univerzumból :-P). Enjoy.

Az odáig biztos, hogy csak akkor tudsz tapasztalni bármit, ha létezel. Sőt, ha te = a tudatod, akkor csak akkor létezel, amikor éppen tapasztalsz valamit, mert tudatos állapotban mindig tapasztalsz valamit, ha mást nem, akkor azt, hogy létezel. Nincs lét érzékelés nélkül és vice versa. (A tudattalan fizikai tárgyak létezése más értelemben létezés, bár az is érzékeléssel jár, csak azt a környezetük tudatos része érzékeli, akár közvetve, akár közvetlenül.) Ezért ami nincs, az nem tudja azt kívánni, hogy legyen, mert a kívánás érzése az már tapasztalat, tapasztalni viszont csak az tud, ami létezik. Tulajdonképpen a tapasztalást meg a létezést tudattal rendelkező lények esetében nem is lehet értelmesen különválasztani, mert ha egyik nincs a másik nélkül, akkor a két dolog azonos, illetve ugyanazon valaminek (állapotnak) két tulajdonsága vagy jellemzője. Azonban a tudatos lények eredendő tulajdonsága (még ha az öregedés folyamatát stb. nem is tekintjük), hogy energiabevitelt igényelnek létezésük fenntartásához, mert a tudat egy fizikai (anyagi) rendszer, illetve ennek a rendszernek a percepciója saját magáról, és egy zárt rendszer előbb-utóbb szétesik (termodinamika ugye). Ebből következően, ha nem áll fenn olyan külső körülmény, amely a folyamatos energiabevitelt kívülről biztosítaná (ha ez a külső körülmény/entitás tudatos, akkor itt lesz egy végtelen regresszió, ha nem, akkor meg szükség van egy kifogyhatatlan energiaforrásra, tehát ez eleve nehéz ügy), akkor az energiabevitel biztosításához először a tudatos entitásnak energiát kell "költenie", azaz meg kell dolgoznia saját maga fenntartásáért. Vagyis még a hosszú távú fenntarthatatlanság (programozott halandóság) és a versengés kiküszöbölésével is csak csökkentettük, és nem szüntettük meg azt a problémát, hogy "nincs ingyen ebéd", vagyis valamennyi erőfeszítésre mindig szükség lesz ahhoz, hogy az adott entitás fenn tudja magát tartani mint tudattal rendelkező létezőt.

A trükk tehát abban áll, hogy az ember kerülje el valahogy azt, hogy tudatában legyen az önmaga fenntartása érdekében kifejtett erőfeszítésnek, és így tűnjön számára úgy, mintha az nem is létezne. Ezt sokféleképpen el lehet érni, pl. tudatmódosítással (drogok meg ilyesmi), de ennek veszélyei/mellékhatásai/stb. vannak. A másik út, ami úgy tűnik, hogy nálam be fog válni, az az, hogy maga az erőfeszítés maga is jutalomnak érződik, mert nem a fizikai rendszerre kifejtett hatása (az energiacsökkenés) marad meg az érzékelés számára, hanem a tudatra kifejtett valamilyen plusz hatás, aminek semmi köze az energiaszinthez (pl. új, relevánsnak érzékelt információk bevitele). Egyszerűbben megfogalmazva, akkor vagyok boldog, ha olyat csinálok, ami érdekel, még akkor is, ha az "valamit csinálással", vagyis aktivitással, energiaveszteséggel jár - és azt kell megoldanom valahogy, hogy a fizikai szükségleteim ennek a "mellékhatásaként" legyenek kielégítve. Persze itt vannak még érdekes kérdések, pl. miért érdekel pont az, ami; meg miért fájdalmas az energiaveszteség - vagy akár: mi az, hogy fájdalom; meg hogy mit kezdek azzal, hogy akármennyire is fenn tudom tartani magam, a programozott halandóság miatt akkor sem tudom ezt az állapotot a végtelenségig fenntartani; meg hogy ez az egész hogyan hat ki másokra, de a lényeg: vagy megoldom, hogy ne vegyem észre az erőkifejtés/aktivitás/energiaveszteség okozta fájdalmat, miközben az megtörténik, vagy megoldom, hogy ne történjen meg, vagyis hogy ne legyen min megtörténnie.

(Köszi az AAK-nak az inspirációt/stimulációt :-))

Na ha van művészi alkotás, ami többé-kevésbé érzékelteti, micsoda is számomra az eufória, az ennek a pár darabnak a szintézise. Így ni. (Egyébként Reason's Greetings mindenkinek ;-))

- Ha ma este meg kellene halnia, s nem beszélhetne senkivel sem, mi lenne az, amit a legjobban sajnálna, hogy nem mondhatta el senkinek? Miért nem mondta el eddig?
- Hát max. az, hogy nem szólok pár embernek, hogy ne várjanak online, amúgy mindent kiblogoltam, amit lehet :-)

-Ha kifejlesztenének egy új gyógyszert, mely hatásosan gyógyítaná az izületi gyulladást, de a betegek 1 százalékára végzetes, netán halálos következményekkel járna, ön hogyan vélekedne – úgy, hogy dönteni is Önnek kellene róla - forgalmazásáról?
- Ez tökegyszerű, forgalmaznám, a tájékoztatóban meg benne lenne az információ, meg a doboz oldalán. Egyrészt az 1% annyira nem sok, másrészt meg nem olyan jó dolog az ízületi gyulladás, hogy a halált ne kockáztatnám meg azért, hogy elmúljon.

-Ha választhatna, mi lenne inkább: egy világbajnok csapat egyik tagja, vagy (csak) bajnok egyéni sportban?
- Egyéni, egyértelmű.

-Ha kilencvenéves koráig élhetne, és az utolsó hatvanöt évben egy huszonöt éves ember fizikumával, vagy annak eszével rendelkezhetne, melyiket választaná?
- Ez is egyértelmű, az észt kérem :-)

-Mi lenne inkább: rendkívül sikeres szakmailag, pocsék magánélettel, vagy nagyon boldog a magánéletben, szinte elviselhetetlen szakmával-munkával?
- Hülye kérdés, a boldog magánélet előfeltétele az, hogy azzal foglalkozzak, amit szeretek/érdekesnek találok :-)

-Mit tenne, ha tudná, hogy egy héten belül atomháború lesz?
- Öh... mivel úgyse tudom megakadályozni, gondolom semmit, max. nem kéne aggódnom a hülye beadandók, prezentációk és egyebek miatt, és örülnék bele a világba.

-A háza, melyben összes értéke van, kigyullad. Miután szeretteit és kedvenc kutyáját kimentette, még van egy lehetősége, hogy egy tárgyat is kihozzon. Mi lenne az?
- Laptop. Nyilvánvaló.

-Ha a menyasszonyát, illetve vőlegényét az esküvő előtt súlyos baleset érné, s lebénulna, hozzá menne-e, illetve elvenné-e, vagy pedig meghátrálna a házasságtól.
- Eleve nem hiszem, hogy bárkit elvennék, de ha már elszántam magam ilyenre, akkor nem hátrálnék meg.

-Felajánlanak önnek 50 millió forintot, ha megteszi a következőt: Öt pisztoly van ön előtt, de csak egy van megtöltve. Fel kell emelnie az egyiket, és a fejéhez szegezve meghúzni a ravaszt. Ha nincs töltve, az öné a pénz. Vállalná a kockázatot?
Semmiképpen sem vállalna kockázatot, vagy ha a rizikó kisebb lenne - mondjuk tíz, vagy húsz pisztoly között lenne egy megtöltve -, akkor igen?
- Hehe, ezt már poénból is megéri megpróbálni :-) Vagy gazdag leszek, vagy döglött, mindenképp szignifikánsan kevesebb gondom lesz, mint most :-)

-Valaki, aki igen közel áll önhöz, nagyon beteg: lebénult, és egy hónapon belül meg fog halni. Könyörög önnek, mérgezze meg, hogy ne kelljen tovább szenvednie. Megmérgezné?
Akkor is megtenné, ha az apjáról van szó?
Hogy döntene akkor, ha az illetőt nem testi, hanem lelki kínok gyötörnék?
- Naná, hogy igen, mindegyik esetben. (A szüleimmel már előre meg is egyeztünk ilyen eshetőségekre.) Lásd az oldalsávban, hogy miért.

-Melyek azok a tulajdonságok, amelyeket egy barátban még keres, de nem szeretné, ha a szerelmében is meglennének?
- Hmm, úgy általában az életjelenségek.

-Ön képes arra, hogy a jövőbe utazzon, s egy év múlva visszatérjen a jelenbe élményeivel, de tárgyi emlékek nélkül.
Vállalkozna az utazásra akkor is, ha 50 százalék esély lenne arra, hogy közben meghal?
- Már miért ne?

- Ha kiderülne, hogy egy jóbarátja AIDS-es, eltávolodna tőle? És ha a testvéréről van szó?
- Ezt most komolyan kérdezitek? Attól, hogy vki megkapja ezt a szart, attól még ugyanolyan ember, mint volt, nekem meg ha eddig kutyakötelességem volt vele lenni, akkor ezután is az. Pont.

-Szeretné, ha hitvese sokkal okosabb és sokkal vonzóbb lenne önnél?
- Hát az nem nehéz feladat, muhahaha :-) Nemtom. Nem csinálok ebből központi kérdést, mert egy kapcsolatnak amúgy se a hatalmi harcról kéne szólnia, vagy mi.

-Meghosszabbítaná-e életét öt évvel, ha ez egyben azt is jelentené, hogy valaki másnak, akit vaktában választ ki, az életéből elvesz öt évet? Befolyásolná választását, ha azt úgy lehetne meghozni, hogy nem tudná, kinek az életét rövidíti meg?
- Valószínűleg nem, de ha egy önkéntes rábeszélne, akkor talán. Eleve nem tudom még, hogy meddig lesz érdemes élnem, pl. mi van, ha utána derül ki egy olyan eredmény, ami fölöslegessé teszi azt az öt évet? Mást életébe kívülről beleszólni meg alkotményellenes, szóval eleve kiesik.

-Egy közeli ismerőse egy hónapon belül meg fog halni, hacsak ön bele nem egyezik, hogy egyik veséjét átültessék a betegbe. 50 százalék esélye van arra, hogy túléli az operációt, de ha mindketten átvészelik, normális élet vár önökre. Hozzájárulna az operációhoz?
…. Ha igen, kötelességből, vagy szeretetből?
Számítana, ha úgy utasíthatná vissza, hogy senki sem tudná meg? Vagy, ha az illető kérlelné, hogy ne kockáztasson?
- Hozzá bizony. A szeretet nem létezik, ergo nyilván kötelességből. Azt leszarom, hogy ki tudja meg. Ha az érintett mondaná, hogy ne, akkor hallgatnék rá, de csak akkor, ha nem azért mondja ezt, mert engem akar "megvédeni", mert nincs mitől.

-Élvezne egy hónap teljes magányt, gyönyörű természeti környezetben? Szállása és élelme biztosítva lenne, de nem látna embereket.
- Végre egy kis vakáció! Mikor indulok? :-)

-A következő megkötések közül melyiket fogadná el: örökre el kell hagynia az országot, vagy soha nem hagyhatja el az országot?
- Jelenleg a b verzió látszik valószínűnek, és a tököm tele van vele, úgyhogy a másikat.

-Ha életének feláldozásával a világgal olyan jót tenne, hogy minden nemzet tisztelné, megtenné?
Megtenné, akkor is, ha tudná, hogy az kapná az elismerést, akit nagyon nem kedvel, miközben ön ismeretlen marad?
- Naná, hogy meg. Az elismerés utána már nem fog érdekelni, az akire gondolok meg persze nagyon örülne neki, de nekem meg ott lenne a tudat, hogy ő is tudni fogja, hogy nem érdemelte meg ;-)

-Odaadná-e vagyona felét egy olyan piruláért, amely lehetővé tenné, hogy napi egyórai alvással tökéletesen kipihenje magát?
- Nem sok vagyonom van, de szerintem igen. Úgyse nagyon tudok többet aludni naponta :-/

-Ha egy évet tökéletes boldogságban tölthetne, de utána nem emlékezne semmire az élményeiből, vállalná? Ha nem, miért nem?
- Hmm, na ez vicces :-) Gondolom nem, mert semmi értelme úgy, hogy nem marad meg, meg különben is, épp elég boldog vagyok így is.

-Elköltözne-e valakiért, akit nagyon szeret, egy távoli országba, tudván, hogy nem sok esélye lesz barátait vagy családját viszontlátnia?
- Ez a viszontlátás dolog eleve hülyeség, már miért ne látnám őket viszont, ott az internet. Ha fizetik az utat, megyek.

Forrás: virtus.hu

1. nem azért, mert szarul érzem magam, hanem mert szarul kéne éreznem magam, és mégis jól érzem magam, holott nem érdemlem meg. igazából ez az egész jól hangzó filozófiautánzat mögött/alatt rejlő emberi tényező.
2. a helyedben megkerestem volna a csajom, még akkor is, ha nem jött el, ahelyett, hogy egy behelyettesíthető nímanddal baszom az időt.
3. azért kösz. amúgy vmi gtalk vagy msn vagy valamit megadhatnál, hogy anélkül is tudjuk beszélgetni, hogy körbemásszuk a fél világot. persze csak ha akarod.
 

Van egy jó hírem meg egy rossz. Nem, ez nem egy vicc, bár sokszor érzem úgy, hogy az életem egy abszurd poén, de most tényleg :-)

Jó hír: voltam diszkalkulia-felmérésen (igen, megint). Állítólag átlagon felüli intelligenciával kompenzálva van a diszkalkulia nagy része, pszichés ok meg szóba sem került (pedig állítólag van olyan, hogy szorongás okozta diszkalkulia, wtf), mikor rákérdeztem, annyit mondott, annyi van, hogy túl gyorsan akarok mindent megoldani, meg ne izguljak annyira. Lefáradtam mint a franc, először a Ravent csináltuk végig, biztos ismered, a Menza is azt használja, 60 feladatból 50et tudtam, az átlagember állítólag 30ig bírja, és a 10ből kb. 3-4 figyelmetlenség miatt volt. Szóval fuck yeah! Az elején le kellett másolni egy ábrát, az ment, majd a teszt után emlékezetből lerajzolni, az már elég gáz volt, de még egészen oké. Aztán kikérdezett, mivel volt gond eddig, gyerekkor, suli, ilyesmi. Utána meg matekoztunk, persze nem durván, csak alapműveletek szintjén, hát szívtam egy kicsit vele, de nem annyit, mint amire számítottam. A végső konklúzió: kapok egy papírt, amivel vissza kell majd menni egy házzal odébb, hitelesíteni, és van értelme nekirugaszkodni a fejlesztésnek. Kaptam egy telefonszámot, az a tényleges fejlesztőé, még a héten el kell érnem; vele fogunk dolgozni tovább (persze pénzért). Azért elég lelkesítő ez az eredmény így mindennel együtt :-)

És a rossz: Találtam anyámnál egy levelet (egyébként tökvéletlenül). A levélben valaki, akit a barátomnak tartottam, arra szólítja fel anyámat, hogy őszi szünet után ne engedjen haza (!) és keressen "orvosi segítséget" (magyarul be akart záratni). Rohadtul nem értem, miért csinálta, mivel ártottam neki, vagy úgy egyáltalán mi volt ez, de egy pár emailt is találtam oda-vissza, és őszintén szólva rohadt nagy mázlim volt, hogy 1. anyám nem is olyan rosszindulatú velem, mint gondoltam, sőt, kifejezetten hálás lehetek neki, hogy az én érdekeimet nézi, nem egy (számára) idegenét; 2. meg tudtam változtatni a tervet (a közben felmerült lehetőségek miatt), még mielőtt bárki bele tudott volna avatkozni. Gondolhatjátok, milyen rohadt mérges lettem. Két dolgot nem bírok elviselni: ha valaki nem őszinte, meg ha valaki baszakodik az emberi jogaimmal (vagy máséival). Na most sikerült mindkettőt egybegyúrni, ráadásul olyannak, akiben majdnem tökéletesen megbíztam. Tudom, mindig ez van, naiv vagyok meg javíthatatlanul optimista, de basszus muszáj egy-két embert közel engednem, mert különben semmire se jutok, se karrierileg, se emberileg, se sehogy. (Valahogy úgy, ahogy GBW kedvenc idézete szól: "Kaktusznak lenni könnyű. Nyers erővel ellökni magadtól mindenkit, vastag falakat felhúzni könnyű. De odaadni azt ami Vagy, kinyílni a világra és megélni a saját teljességedet, vállalni azt, hogy Rád taposhatnak... nos, ehhez kell az erő." Nemtom honnan szedte, de most értettem meg, mennyire igaz.) Részletesebb leírás plusz egy kis érzelmi nyervákolás angolul itt, de a lényeget tudjátok.

Úgyhogy most parenyicasajt, aztán holnaptól tanulásba/intéznivalóba temetkezés. No meg ez a 2 szám végtelenítve.

Ma a 49-es villamoson két srác felismerte a farmeromon ezt a szerkezeti képletet. (Pentobarbital, naná.) Nyilvánvalóan átfogó ismereteik voltak arról, hogy mi ez, mire használják, stb., még az alvilági nevét is emlegették. Persze megörültem a dolognak, de azért azt elég furának találom, hogy annyira megörültem neki, hogy kiblogolásra érdemesnek ítéltem. Általában az ilyesmiket nehezen azonosítják rajtam, még azok is, akikkel elég jó viszonyban vagyok ahhoz, hogy rákérdezzek, tudják-e miről van szó. Olyannyira ritka az efféle random felismerés, hogy már nem is számítok rá. Nemtom, ti hogy vagytok vele, de szvsz túl kevés művelt ember mászkál ebben a városban.

(Mellesleg srácok, ha ezt olvassátok, jelentkezzetek plz ;-))

Az utóbbi két poszt tulajdonképpen ugyanarról szól: a megvilágosodásról, ami újra és újra meg szokott történni velem, de még mindig rohadt nehéz elhinni: hogy mások másképp érzékelnek dolgokat. Namármost, minden autizmus-szakirodalom azzal kezdi, hogy bizony az autistáknak nincs "theory of mind"-juk, azaz nem tudják felfogni, hogy mások is érző lények és tekintettel kell lenni rájuk meg minden. Valóban, gyerekkoromban a legtöbb ember viselkedése alapján tényleg valamiféle automatának tűnt, de nem azért, mert eleve képtelen lettem volna belátni, hogy ő is érző lény, hanem mert nem úgy reagált, ahogy én (mint érző lény) szoktam. Pl. a gyerekek annyira kaotikus és szabályozatlan módon mozogtak, beszéltek és annyira kevés intellektuális tulajdonságot bírtam felfedezni bennük, hogy teljesen külön kategóriát alkottak. A felnőttek meg főként az arcukkal fejezték ki magukat érzelmileg, ami nálam még mindig nem annyira jellemző, inkább egyfajta primitív gesztusnyelvem van, illetve az aktivitás mértékéből is leszűrhető az aktuális hangulatom (minél többet izgek-mozgok, annál jobb). De ezek csak a külsőségek, a lényeg, hogy a viselkedés mögötti érzéstartalom is radikálisan más. És az a nagyon erős gyanúm, hogy azért nem bírtak sokan megérteni, mert (ugyanolyan keményfejűen, mint én) saját magukból indultak ki, és azt vették adottnak, hogy ők hogy reagáltak volna az adott helyzetben. Én ugyanannyira vagyok furcsa az emberek számára, amennyire ők nekem. (Ez mondjuk elég sok mindent megmagyaráz.)

Konklúzió: Ha a "theory of mind" az a képesség, hogy magadból kiindulva következtetni tudj mások érzéseire, márpedig a legtöbb könyv definíciója szerint az, akkor ezzel az autistákban az égvilágon semmi gáz nincs. Ami viszont problematikus, az az, hogy az eltérő érzékelés -> másfajta tapasztalatok a közösen érzékelt világról -> eltérő érzésvilág kaszkád miatt minél fejlettebb ez a fajta általánosító képesség, annál jobban úgy tűnik, mintha hiányozna, mert annál jobban nehezíti a kommunikációt.

Mit lehet ezzel kezdeni? Az én módszerem speciel az, hogy tudatosan dolgozom ennek a magamból kiinduló általánosításnak a leépítésén, ami nem mindig egyszerű, mert hasznos lenne helyettesíteni is valamivel, azaz tudni, hogy akkor tulajdonképpen mi a fene is az, amit valójában éreznek - ezt egyelőre úgy tudom megoldani, hogy megbízhatóbb embereket megkérdezek és belőlük próbálok általánosítani, amivel meg az a probléma, hogy azok az emberek, akik képesek odáig eljutni, hogy ilyeneket meg tudok kérdezni tőlük, azok egy kicsit nagyobb belátással rendelkeznek, mint az átlag, ami a reakcióikat is befolyásolja. De még mindig jobb módszer, mintha magamból indulnék ki és "ahogy esik úgy puffan". Másrészt viszont, a stratégia részeként, ha valaki kezd bizonyos szempontból fontossá válni a számomra, vagy ha egyszerűen csak kíváncsi rám és rákérdez ilyesmikre, akkor következetesen és türelmesen (!) elmagyarázom neki az én tapasztalataimat, hogy hogyan élem meg a különböző behatásokat és ingereket, hogy integrálom belőlük a világot, stb. (Ez önismereti gyakorlatnak se utolsó.) A blogokon is csinálok néha ilyet. A lényeg tehát a kétirányú kommunikáció és a "nyílt diplomácia". Lehet, hogy veszélyes, mert abszolút nem csinálok titkot se az aspergerből, se a genderqueerségből, meg úgy egyáltalán semmiből, de ha meg titkot csinálnék belőle, akkor se tudnék olyan egyértelmű dolgokat eltitkolni, mint pl. hogy az arcfelismeréssel gondjaim vannak, vagy hogy a hideget és a felszíni sérüléseket abszolút nem negatívan élem meg (na jó, ezt nagy erőfeszítéssel talán igen, de már az is épp elég erőfeszítést jelent jelenleg, hogy a nem kicsit megkésett alvásfázisom mellett rendszeresen beérjek 9.30ra órára), vagy hogy tömegben/közlekedésben képtelen vagyok beszélgetni (néha egyáltalán tömegben létezni is), vagy hogy rohadt nehezen koncentrálok egyszerre többfelé (két emberrel párhuzamos interakció pl.), vagy hogy még nehezebben "fogom be a szám" (tanár mondatainak befejezése, túl sok és túl gyors hozzászólás a csoportmunkához - mindennapos dolgok, Saltmarsh mindig le is szúr érte, pedig próbálkozom, csak az van, hogy ha nem mondom ki rögtön, akkor a következő pillanatban már el is felejtettem, úgyhogy az alternatíva az, hogy ülök mint a sült hal és nem veszek részt az órai munkában), satöbbi.

Tanulság: ha valaki hajlandó odafigyelni a másikra és vice versa, autista vagy nem, tökmindegy, akkor elég sok kommunikációs nehézséget le lehet építeni sokkal egyszerűbben, mint a "szakértők" leírják (vagyis ha nekem "szignifikáns sérülés" van a társas készségeimben, akkor mindenki másnak is).

Ez egy ma esti chatlogból van. A végefelé jövök rá a lényegre (nevezetesen hogy mások a szexet eleve közös tevékenységnek tartják, azaz élvezik a másokkal való szexelést, míg nekem alapvetően privát tevékenység). Elég sokan próbálták már a fejembe verni, de úgy látszik most vontam logikus párhuzamot igazán. Mert úgy tényleg érthető, ha azt veszem, hogy másoknak meg pont olyan nehéz elhinni, hogy a vágás örömet okoz, mint nekem azt, hogy a másik ember szexuális tevékenységbe bevonása okoz örömet vkinek. De most asszem végre összeállt a kép. Elég revelatív cucc, meg kell mondjam. De még mindig csak az eszemmel fogtam fel a dolgot, érzelmileg még mindig az van, hogy wtf, micsoda perverzek. De ezt nem sértegetésből mondom!! Csak ilyen zsigeri szintű érzés, "yuck-factor".

X: amúgy az a fura, hogy bennem elvi visszatartás van a kurvázástól, de ha ingyen adnák, nem is sok kivetnivalót találnék benne
X: tehát ha pénzt adok, az gáz, ha nem kérné, akkor meg oké, br nyilván fizeti, pl cég
X: ez olyan, mint a spermabanktól való viszolygásom
én: aha :) nekem nem a pénz a szívás benne, hanem h olyanhoz nem szívesen érek hozzá, aki él.
én: nemtommér.
én: csak fuj és kész.
én: (mármint szexuális jelleggel.)
X: szívdobogás?
én: nemtom.
X: mert egy kicsit és sem szeretem ha érzem magamban az eret
én: valszeg ahhoz van köze, h tud róla, hogy szexuális dolgot művelek vele,és meg fogja torolni.
X: hátez összhagban van azzal, hogy biztosra veszed, hogy utál előre is
X: amúgy ezt nem is tudtam
én: nem, ez azzal van összhangban, hogy magát az aktust utálja, ahogy minden egészséges nő, pl. én is.
X: hogy a halottakat bírod jobban
én: hát ez hangulattól is függ :)
X: és ezt csak te tudod a világon, mindenki (hát legtöbben) meg abban a tévképzetben élnek, hogy ez nekik jól esett?
X: mármint az aktus utálását
én: egy szinten jólesik, de ha másik ember is van benne, az elrontja.
én: mechanikailag jólesik
én: de ha más csinálja, az más
X: de azt honnan veszed, hogy minden nő utálja az aktust?
én: rosszul mondtam. nem az aktust, hanem ha más is jelen van (tudatosan) közben.
én: onnan, hogy én is.
X: ja. hmmm, hát igaz, hogy a nők orgazmusa az öncélúbb, de szerintem ez csak rád igaz
X: mert én úgy tudom, hogy a két ember épphogy doppingolja egymást
én: hmm
én: te szeretnéd, ha vki látná, amint vmi bűnt követsz el?
X: vagyis, hát én csak remélni tudom, hogy kettesben jobb lesz az org. is, mint egyedül, mert ez már nagyon gyér
X: hát lehet hogy nem
X: de ha 2en szexelnek, akkor miért gondolnák azt, hogy menj innen, mert látsz, és ez itt bűn
én: nemtom, ha vmi rosszat csinálok, nem szívesen keverek bele mást.
X: mondjuk azt se lehet állítani, hogy nembűn-ként van a tudatban
én: hátha meggondolja magát és beárul vkinek.
én: meg egyáltalán, mi a garancia arra, h élvezi a dolgot? eleve nem küzdene ellene, ha élvezné.
X: és hogy jön a bűn meg az aktus össze?
X: amikor már biztosan kekszelni akar a nő, akkor már nem küzd ellene, csak addig, míg nem biztos
X: amúgy a védekezés az biztosan öszötnös
én: na ja, de hogy lesz biztos benne? mert eddig nem találkoztam olyannal, akit ne kellett volna lekötözni.
én: mondjuk én meg olyt nem csinálok, mert túl empatikus vagyok hozzá.
X: én azt hittem, hogy általánosan az aktusról van szó, nem az aktusról veled
én: általánosan az aktusról van szó.
X: mert nem veled, hát elég sokakat nem kell lektözni
én: mármint, volt a lakótelepen egy pasi, aki megdugott egy csomó csajt, és lecsukták, mert kiderült.
X: vagyis de, mindenkinek, kivéve a pasiját és 1-2 jópasit
X: ja.. hát az gáz
én: jahogy nem mindegy, kivel?
én: ezt nem értem
X: ja, én az aktust úgy értettem, hogy: azzal, akivel ő akarja épp
én: ööö
én: én ha akarom, akkor mindegy kivel
X: valahogy magától értetődő volt
én: illetve eleve azt nem akarom h valakivel
X: oké, ezt értem. de akkor te úgy gondoltad, hogy t.f. van egy tetszőleges nő. adott férfi (pl. én) általi megszexuálásához lekötözésre van szükség
én: igen.
X: én meg úgy, hogy hát persze, nem ellenkeznek, csak legyél a pasija
én: oké, de mitól leszel a pasija?
X: az passz
én: ahhoz 1. pasinak kell lenni (fail) :D
X: épp ezen tűnődtem a buszmegállóban újfent
X: talán a tv miatt van, hogy a szex alatt szerelmes párok szexelését értem..

(...)

X: tehát én azt látom, hogy van a csaj, és jaaaaaj, teljen le az az 5 nap, nembírom nélküle
X: most ez jó v rossz?
X: annyi alja van mint teteje
X: mármint, ezt a csaj mondja
X: hogy jaaaj, jöjjön haza a csávója
én: nemtom
én: ez ilyen függőségszerű cucc
X: tehát emiatt annyira nem is kell kívánni ezt
X: igenigen
én: nekem is ez vt h jaj már csöngessenek ki mert akkor láthatom.
X: de ugye csaj volt ?
én: aha
én: de ugyanakkor ha látom az meg szar, mert nem bánthatom, de egy idő után meg az lett, h nem is akartam bántani, és bűntudatom vt, hogy miért akartam bántani eredetileg.
X: hát én nemtom, hogy most akor szerelmes voltam-e v nem, múlt nyárvégén
X: és miért kellett volna bántani, merthogy hetero volt?
X: jaaa
X: szal az van, mint a legtöbb fiúnak, hogy ott van, de a távolság az a fejében van, nem térben
én: azért mert szex = bántás
X: már akkoris ezt gondoltad?
én: amúgy ja, ilyesmi vt a távolsággal.
én: hogyhogy már akkor is? mindig ezt gondoltam
X: hogy csak bántással szexelhetsz?
X: bár kevés kivétellel igaz rád
én: nem azt, hogy ÉN bántással szexelhetek csak, hanem h MAGA a szex a bántás.
X: hát pedig azt hittem, hogy végül is nem ezt gondoltad az előbb
én: ezt tanították otthon is, ne állj szóba idegenekkel, stb.
én: már 8éves korom körül.
X: más nem gondolja ezt
X: mármint az idegenek veszélyesek
én: pedig ez elég standard dolog, minden csajnak elmagyarázzák a szülei.
X: de aztán rájön, hogy egyes emberekkel pedig szeretne, lesz barátja, vele meg belecsapnakalecsóba
én: de ez hülyeség
én: ki _szeretne_ iylesmit?
X: akinek jó érzést nyújt. nem?
én: ja de. mondjuk asszem ebből értem meg, hogy miért olyan kurva nehéz elhinni egyes embereknek, hogy a vágás jó érzést nyújt.
X: hát ha te mondod, hogy így van, akkor strange but true-rovatba kerül
X: de igenis élvezik, elég eddig elég 1értelmű volt nekem
én: ja. de attól még nem fogja átérezni, ahogy én se ezt az egész szexualitás dolgot.
X: hát persze, nem fogja
én: van aki el se fogadja, h tényleg jólesik, hanem mindenféle faszsággal meg akarj magyarázni.
X: én nem úgy tudtam, hogy a kettő fordítva van nálad.. most ez itt úgy jött le
én: mi van fordítva?
X: háát a vágás meg a kefélés élménye jó vs rossz
X: én nemtom..
én: jaja. meg nem is az h jó meg rossz hanem idegen.
X: vagyis nem kefe, csak szólóban tolás
én: ja, az nekem is jó. de olyasmi szükséglet szinten mint az h időnkénmt ki kell mennem WCre meg ilyenek
én: úh minek oda vki?
én: szarás közben is szívesebben vagy egyedül. vhogy így.
X: hmm. de szóval, magadról általánosítottál minden nőre?
én: aha.
X: ahaa
X: mert úgy látszik, ez tévedéshez vezetett
én: vhogy logikusnak tűnt, hogy azért figyelmeztetik a kislányokat, mert úgy éreznek ők is, mint én, és erre az információra szükségük van, hogy a rossz élményeket elkerüljék.
X: miközben egy fiúnak a recskázás nem elég, csak elvegetálni lehet vele
én: nemtom, a fiúkról nem gondolkodtam, mert sose vtam az.
X: jaja. ezt csak összehasonlításként mondom
én: hmm
én: sztem abból amit elmondtál az jön le, h a többi nőnek se elég
én: tehát egyik se vagyok igazán :)
X: hát szerintem a figyelmeztetés később kiterjed arra is, hogy ne kúrj aztán fűvelfával, mert megjárod, de nem azért, mert közbe rájössz, hogy hú ez szar, mert épp ellenkezőleg
én: hmm
én: lehet
én: de akkor erre nálam nem vt szükség, mert nem kezdtem el fűvelfával kúrni, értelemszerűen.

(...meg egy poénos rész még, nem bírom ki h be ne rakjam...:-))

én: mert ahogy mondtad, az orgazmusból megvan a heti adag, az érzelmi kötődés nem érdekel, az érzéki cucc meg... érdekes, de nem szükséglet. meg majd úgyis megkapom a raktárban :D
X: hát. jó neked
X: bár végül is ki megy oda dolgozni
X: ezzel szemben a női fórumokon, stb, a kapcsolat mérőszámai az -orgazmus -a kötődés, lamúr
X: olyan nincs, hogy jaaaj, levetkőzött előttem, meg már 34%-ban láttam a mellét
én: lol
én: nekem volt
X: ez van, ha a pasit nem a szépségéért szeretik
én: tornaóra rulez
X: jaaa
X: öccsém..
én: XD
X: és még farkad sincs, ami lebuktatna
én: jaja :D

Csak úgy eszembe jutott: nem kurvára ironikus, hogy vki, akinek saját bevallása szerint a remény az életfilozófiája (bármit is jelentsen ez), visszautasít minden lehetőséget arra, hogy másnak reményt adjon (annak beváltásáról nem is beszélve)?

Heh.

Azon gondolkodtam majszolás közben, hogy mekkora gyökérség már, hogy nálunk nincs Halloween. (Tudom, hogy csak holnap lesz,  de most jutott eszembe.) Szinte az egyetlen naptárban is jelölt esemény, ami szeretek; nem kötődik a modern egyházakhoz vagy véres/sikertelen forradalmakhoz, meg úgy egyáltalán semmihez, félig a régi kelta idők "maradványhala", félig meg senki nem tudja, micsoda :-) Azonkívül a központi motívumai személyes jelentőséggel bírnak számomra (ezért van az, hogy nálam mintha mindig Halloween lenne, csontvázak és magas szénhidráttartalmú színes dolgok mindenütt). Ugyan általában nem szeretem a gyerekeket (hangosak és nem túl intellektuális lények, már persze az autikat leszámítva), de a gyerekes dolgokat (pl. cukorka, jelmezverseny, trick-or-treating, tökfaragós kreatívkodás, gyanútlan népek ijesztgetése) igen. Mondjuk ha bekopogtatnának hozzánk, most lenne mivel megkínálni a miniembereket, csak nem szívesen adnék ebből az ellátmányból, mert nekem is kell... bár lol, az este folyamán lehetne hozzá gyűjteni :-) És az is egészen stílusos lett volna, ha a party kellős közepén nyírom ki magam - elvégre az izgalmakról és a halálról is szól az ünnep, vagy mi. Na mindegy... ha már így alakult, inkább Tetris Live-on meg a GoSkittleYourself.com-on élem ki a játékos kedvem.
De azért a nemzeti karakter megmutatkozik ebben is. Az egyik kultúrában kellemes borzongás meg cukor-részegség járja, a másikban meg "kötelező" temetőlátogatás és erőltetett szomorkodás. Hmmm.

Happy Halloween :-)

Kedves és kevésbé kedves olvasók! Most bizonyára baromi csalódottak lesztek (akárcsak én), de a most 7végére tervezett program határozatlan időre elhalasztódik a következő okok miatt. Mostanában nyüzsögnek körülöttem a leszbikus irodalmárok, és a legutóbbi ilyen ismeretségből az lett, hogy 1. le lettem baszva, h miért csak magamra gondolok, 2. szerveződik egy nagyszabású projekt, aminek az első állomása az, hogy egy diszkalkuliában jártas fejlesztő szakemberhez kerülök. Majd ha feltornáztam magam egy tűrhető szintre, jöhet az érettségi revisited, majd egy igazi diploma utáni hajtás. És persze kampány a békés halálra vagy éppen hosszabb életre vágyók érdekében.
Szeretném, ha megértenétek, hogy nem félelemből fújtam le az akciót. Fel voltam/vagyok készülve, és legszívesebben tényleg megtenném. Az altruizmus győzött a saját jólétem (azaz nemlétem, de ezek régóta szinonimák nálam) iránti vágy felett.
Az új fejlemények miatt persze az utóbbi napokban kegyetlen szarul éreztem magam, ma pl. másnaposan keltem, mert a dührohamok elűzésére meg azért, hogy ne apu igya meg az összes brandyt és ennek eredményeként idióta legyen estére, berúgtam mint az állat. Ami az utolsó családdal töltött vakációnak indult, az egy tökéletes káosz lett - de ha esélyem van rá, hogy a példaképem nyomdokaiba léphessek, akkor ez is megéri.
Tudom, hogy mennyire vártátok már a blogzárást, és bocsánat. Meg akinek küldtem, annak az összefüggéstelen és elborult dühtől csöpögő üzenetekért is.

Not even close to being well,
And safe from the empty threats of hell,
Yet I delay going into the gentle night

Hung over, feeling like a tool;
I can still die if I flunk med school
But I cannot rest in peace until I tried

A dying right is worth living for,
Good ol' Jack, I do hear your call;
Here I come, my dreams all clad in white

A rocky road, don't know where it goes,
And the happy end was oh so close -
Yet this way I don't end in shame, but pride!

(Ami viszont nagyon pozitív, hogy megérkezett a csomagom végre, és 3-3 doboz Skittles ill. Nerds cukorkát, egy plüssneuront, egy Tetris hűtőmágnes szettet és egy things-to-drool-over ThinkGeek katalógust tartalmazott, valamint két belevaló csaj és két cica Halloween-üdvözletét :-))

Jelentés a betondzsungelből

Mikor Goodall figyelte a csimpánz-atyafiságot, biztos volt pár dolog, amiben együttérzett velük, de az is biztos, hogy pár megfigyelt viselkedésforma az agyára ment. Ezt onnan veszem, hogy nekem mint az emberi nem mellékágának, akit kb. ugyanannyi (vagy egy kicsit kevesebb) választ el a Homo sapiens fajtól, hasonló tapasztalataim vannak.

Az egyik agysmirgliző tényező például az, hogy mindenki ugyanabban az időpontban akar tőlem valamit, ráadásul lehetőleg úgy, hogy az felborítsa hosszú és rövid távú terveimet egyaránt. De ez lehet véletlen is, vagy valami hormonálisan megnövekedett kommunikációs késztetés eredménye. Viszont van valami, ami valószínűleg akaratlagos, és hát bizony - marha idegesítő.

Én csak alakoskodásnak hívom. Nem szerencsés szó, több okból is, de jobbat nem találtam, és egy Bad Religion szám címe is utal rá (Pretenders). Azt értem alatta, ha valaki úgy tesz, mintha jófejnek tartana, kedvelne, meg ilyenek - holott pl. az érettségi eredményemből egyértelműen kiderül, hogy nem vagyok méltó ilyesmire. A vicces az a dologban, hogy halványlila segédfogalmam nincs, miért csinálják, úgyhogy még megakadályozni se tudom. Mellesleg akinek a stílusában próbálok most írni, de valószínűleg nem sikerül, az is egy hasonló emberke; tegnap kajtatott fel az egyetemen, minden összeköttetését ígénybe véve, hogy bevonjon valami irodalmi projektbe. Na erre varrjak gombot így határidő közeledtével. (Erre is sokkal kifejezőbb az angol szó amúgy: deadline.)

Persze vállaltam. Elvégre miért ne, hadd legyen meg az illúzióm, hogy csinálok valamit, az idősek úgyis erre vágynak állítólag.

________________________________________________________________________

Óra után

Az arca alig látszott a fehérre meszelt falon, ráadásul köpenyben volt, úgyhogy szinte csak a szemeit, a haját meg a ruháján levő vérfoltokat vettem észre. Úgy nézett ki, mint egy gyenge idegzetű elsőéves, pedig azon rég túl volt már.
- Jól vagy?
- Mi? Ja, persze.
- Szarul nézel ki. Mi a frász van?
- Uh... bazmeg... - tördelte a kezét. - Gyere, inkább megmutatom.
Reszketve kinyitotta a terem ajtaját, mint aki fél visszamenni. Találgattam, mi lehet vele, talán hallucinált a sok energiaitaltól, ami a hallgatók étrendjének fontos részét képezte, vagy valami különösen durva baleset áldozatát fogta ki, vagy...
Odaértünk az egyik asztalhoz. Félrehúzta a nejlont. Egy huszonéves, szája sarkában piercinget viselő csaj "nézett" rám, semmi különös. Kérdően bámultam a barátnőmre, akin látszott, hogy mindjárt bőgni fog, úgyhogy azzal a lendülettel át is öleltem.
- Emlékszel arra a kattant leszbire, akiről meséltem? Tudod, aki évekig nem szállt le rólam a gimiben, mert szerelmes volt belém.
- Ühüm. - mondtam automatikusan. Aztán leesett. - Ez az a csaj? Komolyan?
- Igen.
Eltört a mécses. Én meg csak álltam totál ledöbbenve, hagytam, hogy összevérezzen és sírjon a vállamon. Mikor megnyugodott, átöltöztünk és lementünk a kajáldába, ahol megpróbáltam némi információt kiszedni belőle.
- Hogy került ide?
- A jelentésben az volt, hogy egy koleszban találták meg valami gázpalackra kötve.
- Ügyes. A Humphrey-féle technika. Nem találtatok semmi elváltozást, mi?
- Nem. Mintha csak természetes lett volna.
- No igen, ez a módszer egyik előnye. Egyébként... úgy néztél ki, mint aki kísértetet látott. Nem tudtam, hogy egy lökött lúzer ilyen fontos neked.
- Nyáron felhívott, hogy leszakadt valami kötélről, és ha járnék vele, nem próbálná meg újra.
- Jézusom! Nehogy most emiatt bűntudatod legyen! Nem járhatok én se minden jöttmenttel, aki rámkattan, zsarolókkal meg pláne nem kezdek. Egyébként is, a csajokat nem szereted, nem?
- Persze hogy nem, heteró vagyok, de akkor is... lehet, hogy én tehetek róla.
- Most komolyan. Inkább éltél volna kényszerházasságban, ráadásul egy olyannal, akit nem kívánsz, mint boldog kapcsolatban velem? Jobb lett a világ, egy hülyével kevesebb, ennyi. Igen, tudom, hogy egy emberi lény haláláról beszélünk. De én már végzős vagyok, és megtanultam, hogy nem szabad törődni velük. Mi lesz, ha kikerülünk innen, és éles helyzetben kell helytállnunk? Ha akkor kiakadsz, és elveszítesz valakit, az tényleg a te hibád lesz. Ez nem az. Ennyi.
- Basszameg. Már megint igazad van. De most akkor is be akarok rúgni.

Láttam ma valami tök furát. Mármint, elgondolkodtatok már rajta, hogy mennyi dolgot veszünk természetesnek, ami esetleg másnak nagyon nem az?
Szokásos reggeli villamosozás, hozzáillő mentális állapotban, félig ébren. Bambulok ki az ablakon, és a következő felirat jön szembe: "Ön ugyanazt viseli télen és nyáron?"; mire rávágom gondolatban, hogy persze, ez csak természetes. Ekkor látom csak, hogy alatta virít a következő, kisebb betűkkel: "Az autója sem."
Kellett pár másodperc, mire leesett mi van. Hogy az emberek általában nem hordják ugyanazt egész évben, és ez nekik pont olyan default, mint nekem az, hogy de. És valamiért kurva fontosnak éreztem ezt a felismerést. Persze fel tudom fogni ésszel, hogy másoknak mi a default, de attól az én defaultom még mindig ugyanaz marad, és ha nem figyelek oda, akkor későn esik le.
Mellesleg azt azért gyanítom, hogy az ún. többségi/normális/neurotipikus ember vagy egyáltalán nem tapasztalja ezt meg ilyen revelatív szinten (pl. az említett tábla láttán nem kezd el gondolkodni, hogy na és mi van azokkal, akik igenis ugyanazt hordják; nyilván ha ez lenne az első gondolata, nem működne a reklám), vagy szignifikánsan kevesebb és kevésbé szembetűnő ilyen élménye van. Pl. ha külföldre utazik vagy valami, akkor talán adódhatnak kulturális hátterű hasonló különbségek. És ez magyarázhatja azt is, hogy a világlátottabb népek általában toleránsabbak is egy picit. Az élmény tartalmat ad a konceptualizált valóságnak. (Mármint annak a fogalomnak, hogy "tőlem különböző emberek".)
Érdekes, nem?